Pap Gábor

Az Ócsai Millenniumi Emlékmű avatásán mondott beszéde
(2000. augusztus 20.)

Tisztelt Ünneplő gyülekezet! Kedves Vendégeink, kedves Barátaink!

A millennium sokféle visszaemlékezésre ad alkalmat. Valami történt itt 1983-ban, amire én is szeretnék hivatkozni. Egy korábbi színdarab kapott új szereplőt. Addig csak Szent István volt a főszereplő. Onnantól kezdve, hogy Szörényi Levente belenyúlt a szövegbe, Koppány felnőtt második főszereplőnek és ezáltal, valódi konfliktushelyzet állt elő. Valóban lehetett drámát írni erre, és valóban lehetett egy máig eleven valószínűleg a következő évezredbe is belenyúlóan népszerű rockopera, amelyet a világ minden pontján, számon tartanak már. Mi változott 1983 óta máig? És miért kell erre emlékeznünk, amikor egy ilyen emlékmű előtt állunk, amelyet építőművész tervezett, nem zeneművész. És hát Horváth Zoltánnak ez a műve vajon mennyiben kapcsolódik az István a király című rockopera problematikájához?

Ha ránézünk erre az emlékműre, az első, amit kérdezni szoktak – hallom, hogy kérdezték is a helybeliek – hol van ebben Szent István? Gondolom, hogy azt várták, hogy egy bronzba öntött alak fog majd megjelenni. Lehetőleg kemény kézzel, mint hogyha öklével, a Szent Jobbként tisztelt ököllel ma is fékezni akarná azokat az indulatokat, amelyeket mi belelátunk ellenfeleibe. 1983 óta nagyot változott a világ és benne az 1000 körüli időkről alkotott képünk is. Ez az emlékmű annak a képnek felel meg, amelyet mi ma mondhatnám, hogy szinte csak hónapok óta, de már teljes biztonsággal alkotni tudunk magunknak az ezredfordulóról. Tele van a világ és különösen a szűkebb értelemben vett Magyarország a fordulat kifejezéssel. De, hogy miből mibe fordult át a világ, benne Magyarország 1000-ben, arról aránylag kevés szó esik. Ha megkérdezem, hogy mi volt korábban, amiből át kellett fordulni és mibe fordultak át, akkor a válasz nagyon egyszerű. A pogányságból a kereszténységbe. De, aki mondja abból, ha tíz mondja, kilenc pontosan tudja, hogy nem ez az igazság. Hiszen pontosan lehet ma már tudni, hogy a honfoglaló sírok legjellemzőbb leletanyaga, lelettípusa, az a mellkereszt. A honfoglalók nem voltak pogányok. Ha azt kérdezem meg, hogy Koppány, az a nemes ellenfél, aki végül is vesztesen hagyta el a mérkőzést, ő milyen vallású volt, akkor kórusban zúgják rá, pogány volt. Nem volt pogány. Egészen pontosan tudjuk, hogy Koppány keresztény volt. Mégpedig a kereszténységnek ugyan azt az ágát vallotta, sőt templomokat alapított, emelt, mint amelyet Szent István is. Tehát még csak árnyalatban sem különbözött a vallásuk. Ugyanazt a Judeokrisztiánizmust vallotta, amelyek akkor már győztes, de mégiscsak egyik fő ága volt a kereszténységnek. Nem pedig kizárólagos ága. Akkor hát mi volt a konfliktus alapja? A konfliktus alapja elsősorban a kereszténység származáshelyének a kérdése volt. Ne felejtsük el, hogy Koppány a maga területén egy avar korban felvett kereszténységet folytatott. Egészen pontosan tudjuk, hogy ez a kereszténység megállás nélkül ment át a honfoglalás utáni időszakba, és a honfoglalók soha ezt a kereszténységet nem üldözték. Igen ám, de ennek a kereszténységnek a központja nem a Kárpát-medencében volt, hanem Salzburgban volt. A térítésnek a központja pedig Passauban. Tehát ez azt jelenti, hogy a Kárpát-medence nyugati felét szellemi tekintetben Koppány kiárusította Nyugat-Európának. Ezzel párhuzamosan a keleti felét kb. a Tisza vonalig az akkori legnagyobb ellenfele Szent Istvánnak, Gyula, ugyanilyen elhatározó lépéssel Konstantinápolynak árusította ki. Tehát keleti típusú kereszténységet vett fel. Ő maga is keresztény volt. Püspököt is hívott, Marosváron püspökséget alapított. Ennek központja pedig Konstantinápoly volt. Mi történt tehát 1000-re? Egy fiatalember úgy vette át a hatalmat, hogy gyakorlatilag Trianont megvalósították ellenfelei. Széttépték az országot. Ebben a helyzetben kellett neki bölcsnek lenni. És mikor mi azt mondjuk, hogy Szent István magyarellenes volt, amikor Koppány ellen harcolt, akkor tessék tudomásul venni, hogy súlyos hazugságnak vagyunk kollaboránsai. Tehát nemhogy nem a nemzet ellenében valósította meg grandiózus tervét, amelynek mi ma is haszonélvezői vagyunk, hanem nagyon pontosan felismerte, hogyha a magyarság fenn akar maradni, akkor azt sem Salzburgból nem fogják garantálni, sem pedig Konstantinápolyból. És nem egészen tíz év alatt sikerült elérnie, ami emberileg hétköznapi gondolkodással teljesen elképzelhetetlen, hogy megalakult a magyar központú magyar egyház. Amelynek ráadásul a feje, irányítója, a püspökök kinevezője az egy olyan király, aki a kereszténység fennállása óta, máig egyedülállóan, apostoli címet visel. Így becsüljük, ha becsüljük Szent Istvánt, és ha valaki haragszik rá, hát az, ezeket is legalább fontolja meg.
Na, most ez az emlékmű már ebben a szellemiségben fogant. Jóllehet Horváth Zoltán valószínűleg most hall először ezekről a dolgokról. Tehát azt jelenti, hogy művészben működik egy szeizmográf, amelyek előre jelzi a földmozgásokat, és pontosan tudja, hogy mi a feladata akkor, mikor mi a humán tudományok művelői még legfeljebb sejtjük vagy gyűjtögetjük hozzá az adatokat. Ez, amit elmondtam nem saját bölcsességem. A legkiválóbb képviselői ezeknek a nézeteknek, aki az adatok legnagyobb részét felkutatta, majd közzé tette Erdélyi Balázs. Ő, mint muzeológus, mint régész és építészettörténész, annak az Erdélyi Zsuzsannának az unokaöccse, akit nyilván az archaikus imádságok gyűjtéséből ismerünk. És annak az Erdélyi Jánosnak a leszármazottja, akit mint első népköltészet kutatót, igenis illő módon meg kellene becsülnünk. Az emlékmű pontosan ezt a szellemiséget tükrözi. Tehát nagyon szeretném, ha megbecsülnék. Kétszer kétpólusú rendszerről van itt szó. Az egyik miután kétféle bejárata van, tehát a kettő egyforma erővel szól hozzánk. Attól függően, hogy innen vagy a túloldalról közelítjük meg. Mind a két megközelítés hiteles. Akár abból az európai Árpád-kori épületplasztika, pontosabban építménybejárat irányából közelítjük, amit itt látunk, akár a túl oldalról, ahol két szárnyas lény még azokban a bálványoszlopoknak a közeli rokona, amelyekkel ma már inkább, már csak Erdélyben találkozunk, mint kapuknak az ún. bálványoszlopai. Ez azt a múltat képviselné, amely találkozván ezzel az Európa irányából érkező hatással középütt alkotja meg azt, ami páratlan és csak itt jött létre. Nem csak Európában, de a világon is. Ez azt jelenti, hogy megőrizte a kétgyökerűségét. Nem kellett megtagadni a múltját ahhoz, hogy vállalni tudja az 1000 utáni küldetését. Ez roppant fontos tétel. Bennünket arra tanítottak, hogy egy küzdelem, azt csak úgy lehet lefolytatni, hogy én a másikat, az ellenfelemet beletaposom a betonba. Ez a küzdelem nem egymás ellen történik, hanem egymásért történik. A mi mondai őseink ilyen küzdő felek. Hunor és Magyar egymás ellen sohasem küzdött. Egymásért pedig állandóan. Annak a vonulatnak az élén, amelyet ma tanítanak nekünk akár indoeurópai, akár szemita vonalon közelítik az őstörténetet, mindig egymás ellen küzdő ikerpárt kapunk. Ahol ráadásul mindig a rosszabbik írtja ki a jobbikat. Tessék végig gondolni a tanulmányainkat és az élén ott áll Káin és Ábel, ahol garantáltan a rosszabb írtja ki a jobbikat. Ez azt jelenti, hogy egy kontraszelekciós gyakorlat már az őstörténet első pontján elindul, és onnantól kezdve az emberi minőség leépülése garantáltan folytatódik. Hacsak egy értük is küzdő Hunor és Magyar pályára nem lép.
Na, ez a magyarság feladata! Ezt ismerte fel Szent István és ennek a szándéknak, hogyha mi értük nem tudunk áldozatot hozni, akkor ők pusztulnak el, nem mi. Erre a váltásra nem a magyaroknak volt szüksége, hanem a maradék Európának volt szüksége. És erre már végre illene rádöbbennünk. Mint, ahogy a mai fordulatra is Európának van szüksége és nem nekünk. Ez a terület mindig is önellátó volt. Semmi egyébre, mint luxuscikkre, nem volt szükségünk. Ma se lenne. De azt tudjuk, hogyha nem tudunk az ő igényeik szerint nekik megfelelő módon áldozatot hozni, akkor begörcsöl a mai világ és felrobbantja önmagát. Mert képes rá. Tehát ez a fajta szimbolika, amivel itt találkozunk elképesztően, mondhatom elképesztően kiváló intuícióval ráérzett arra, amelyik 1000 évvel ezelőtt is és ma is a legfontosabb problémánk. Ezt a kétfajta örökséget tudjuk-e úgy egymásba átgyűrűztetni, hogy ebből ne egymás elleni harc, hanem egymásért vállalt küzdelem bontakozzék ki?
Én megköszönöm Horváth Zoltánnak, hogy ösztönösen, de kiváló érzékkel megfogalmazta nekünk ezt az üzenetet. És megköszönöm a tisztelt hallgatóságnak, hogy végighallgattak.